Vannak interjúk, amelyekben kérdések hangzanak el és válaszok érkeznek. És vannak ritka pillanatok, amikor ennél valami több történik: előttünk kezd el gondolkodni, emlékezni, kételkedni és nevetni valaki. Gulyás Márton és Krasznahorkai László beszélgetése számomra ilyen.

Krasznahorkai László a Nobel-díj elnyerése óta most először adott nagyinterjút magyar médiumnak. A Partizán életútinterjúja a Litera szakmai közreműködésével készült. A helyszín a Kiscelli Múzeum egykori templomtere – első pillantásra szinte ünnepélyes környezet egy Nobel-díjas íróhoz.

Aztán néhány perc elteltével mindez eltűnik.

Életútinterjú Krasznahorkai Lászlóval · Partizán, 2026. szeptember 18.

Krasznahorkai maga mondja Gulyás Mártonnak, hogy hajlamos elkalandozni, ezért figyeljen rá, mintha egy talponállóban beszélgetnének. És különös módon valóban ez történik. A monumentális tér ellenére a beszélgetés egyre személyesebbé, közvetlenebbé és szabadabbá válik.

Talán éppen ez az egyik legnagyobb erénye.

Gulyás Márton nem akarja mindenáron visszaterelni az interjúalanyát az előre megírt kérdésekhez. Hagyja elindulni a gondolatot. Visszakérdez, néha provokál, máskor egyszerűen figyel. Krasznahorkai pedig láthatóan jól érzi magát ebben a helyzetben: emlékezik, vitatkozik, ironizál, önmagán is nevet, majd szinte észrevétlenül jut el nagyon súlyos kérdésekhez.

Művészetről és sikerről. Tarr Béláról és barátságról. Öregségről és hiúságról. Besúgásról és árulásról. Gyávaságról és erkölcsi kompromisszumokról. Magyarországról, politikáról, felelősségről és arról, hogyan válhat egy közösség manipulálhatóvá.

Különösen erős pillanat, amikor a Partizán stábja elővesz egy fiatalkori, Tarr Béla által készített rövidfilmet, amelyet maga Krasznahorkai is ott lát először. Ilyenkor az interjú már nem egyszerűen beszámol egy kulturális történetről – maga is létrehoz egy új dokumentumot.

Nem kész válaszokat kapunk

Számomra a beszélgetés egyik legfontosabb értéke éppen az, hogy Krasznahorkai nem mindig kész, csiszolt tételeket mond fel.

Látjuk a gondolat megszületését.

Van, amikor korrigálja önmagát. Van, amikor túlzó metaforát használ. Van, amikor nevet saját korábbi viselkedésén, máskor évtizedek múltán is szégyenkezik egy döntése miatt.

És ettől válik igazán érdekessé.

A mai nyilvánosság jelentős része rövid mondatokra, gyors reakciókra, címkékre és néhány másodperces videókra épül. Ebben a közegben önmagában szinte radikális tett ennyi időt adni egy beszélgetésnek – és elvárni a nézőtől, hogy figyeljen.

Magyarország – nem egyszerű pártpolitikai szemmel

A beszélgetés természetesen eljut a mai Magyarországhoz is. Krasznahorkai beszél a magyar társadalom önvizsgálatáról, az erkölcsi kompromisszumokról, Magyar Péter szerepéről, a Tisza-kormány megítéléséről és a Fideszről.

De hiba lenne az egész interjút néhány aktuálpolitikai mondatra leszűkíteni.

Mit tesz az ember, amikor választania kell félelem és bátorság, előny és tisztesség, alkalmazkodás és önállóság között?

A társadalmi problémákat sem egyszerűen egyik vagy másik politikai rendszerre vezeti vissza. Újra és újra előkerül az egyéni felelősség és az önvizsgálat kérdése.

Ezzel lehet vitatkozni. Krasznahorkai több kijelentése kifejezetten vitára ingerel. De talán éppen ez a lényeg: nem kell minden mondatával egyetérteni ahhoz, hogy érdemes legyen végighallgatni.

Hová kerülhet ez a beszélgetés?

Korai lenne néhány nappal a megjelenése után kijelenteni, hol lesz a pontos helye a magyar médiatörténetben.

De az elmúlt három évtized jelentős kulturális beszélgetéseit nézve már most nehéz nem észrevenni, hogy valami szokatlanul jól sikerült.

Volt Friderikusz és Esterházy Péter. Friderikusz és Kertész Imre. A Litera Nagyvizitjei. Nádas Péter nagy életútbeszélgetései.

Most pedig van egy Partizán–Krasznahorkai, 2026.

Nem rangsort állítok. Inkább egy hagyomány folytatását látom benne.

A különbség talán az, hogy itt találkozik a klasszikus életútinterjú mélysége a mai digitális hosszúformátum szabadságával. Nincs szűk televíziós műsoridő. Nem kell egy gondolatot harminc másodpercben lezárni. Van idő elkalandozni – és van idő visszatalálni.

Talán az iskolákban is lenne helye

Felvet egy másik kérdést is: hogyan próbáljuk ma közel vinni a fiatalokhoz az irodalmat és a kultúrát?

Nem gondolom, hogy az ilyen műsoroknak a kötelező olvasmányok helyére kellene lépniük. De nagyon is lehetne helyük mellettük.

Egy tizenhét éves diáknak egészen más élmény úgy találkozni Krasznahorkai szövegével, ha előtte látott belőle húsz percet: hallotta a humorát, megismerte a gondolkodását, hallotta Tarr Béláról, a felelősségről vagy a hamis prófétákról beszélni.

A könyv ettől nem lesz kevésbé fontos.

Talán éppen ellenkezőleg: lesz miért kinyitni.

Miért ezzel indul a Dél-Dunántúli Jegyzet?

Ez nem dél-dunántúli téma. Tudatosan kitekintés.

Mégis ezzel szeretnénk kezdeni, mert valamit megmutat abból, amit ezen az oldalon mi is fontosnak tartunk: hogy a nyilvános beszélgetésnek nem feltétlenül kell kiabálásból, címkézésből és előre gyártott válaszokból állnia.

Lehet kérdezni, figyelni, kételkedni, vitatkozni – és időt hagyni a másiknak.

Talán nem is az a legfontosabb kérdés, hogy mindenben egyetértünk-e Krasznahorkai Lászlóval.

Képesek vagyunk-e még ilyen hosszan és ilyen figyelemmel meghallgatni egymást?

Országosan – és itt, a Dél-Dunántúlon is.

A teljes beszélgetést jó szívvel ajánljuk.

Az interjú a Partizán műsora, a Litera szakmai közreműködésével készült. Forrás: Litera, 2026. szeptember 18. · A teljes interjú a YouTube-on

Pontosítás: Ha a cikk bármely állítása kiegészítésre vagy javításra szorul, küldd el a kapcsolatfelvételi űrlapon.

Olvasói hozzászólások

Szólj hozzá a témához

A hozzászólások moderálás után jelennek meg. Tényállításhoz kérjük a forrás megjelölését; személyes adatot, sértő vagy rágalmazó tartalmat nem teszünk közzé.

Beküldéssel elfogadod a hozzászólási és adatkezelési szabályokat.

Még nincs jóváhagyott hozzászólás.

← Vissza a főoldalra